Az élet kapcsolatokból áll, vagyis a kapcsolatok tükrözik vissza azt, amik vagyunk. Környezetünk visszajelzései és rólunk alkotott véleménye alapján alakítjuk ki én-képünk, ami így lássuk be, nem kicsit torz, hiszen nagyban függ attól, milyen helyszínt és családot választottunk ki fejlődésünkhöz. Egyszer pedig eljön az a pillanat, amikor kétkedni kezdünk, torznak látjuk a tükröt, amelybe belenézünk.

 

Elkezdődik egy belső harc: a lélek energiái beáramlanak a személyiség megszokott elképzeléseibe, kitúrva onnan azokat. Mert a magasabb energia sohasem tud beáramlani egy már fennálló helyzetbe anélkül, hogy meg ne változtatná a meglévő stabilitást. Amikor pedig a meglévő értékek megváltoznak, újra kell fogalmaznunk az egész önértékelésünket, az önmagunkba vetett bizalmunkat, sőt még a cselekvési képességünket is. Hiszen új csak akkor történhet meg, ha az, ami régi, kész, hogy meghalljon. Amíg azonban ez nem történik meg, addig úgy érezhetjük, hogy eltévedtünk, körbe-körbe járunk, mert mindig ugyanazzal a helyzettel, sors témával találjuk magunkat szembe.

 

Azokat a helyzeteket kell újra és újra megélnünk, ahol még nem teremtettünk magunkban egyensúlyt, mert csak ott, azokat a témákat tudjuk megérteni, elfogadni és elengedni, onnan tudunk továbbmenni, ahol már egyensúlyt tudtunk teremteni. Egyensúlyt teremteni pedig azt jelenti, hogy az élet állandóan változó, ingadozó helyzeteiben sem billenünk ki a középpontból.

 

Egyensúly csak tudatos belátás útján alakulhat ki. Ha már be tudtunk olvadni az élet „adni és kapni”, „elengedni és elfogadni” ritmusába.

 

Amikor elengedünk valamit, meg kell válnunk a hosszú időn át kialakított gondolatoktól, elképzelésektől, szokásoktól, mert eljött az idő, hogy elszakadjunk tőlük. De ez nem könnyű, mert a régi elképzelések mindig meghittek, ismerősek, az újak viszont forradalminak tűnnek. Mindez még nem azt jelenti, hogy azok az elképzelések, amelyek tegnap még megfelelőek voltak, ma is azok kell, hogy legyenek. Szembesülünk azzal a ténnyel, hogy igazságaink érvényüket vesztik, és amit még ma annak véltünk, másnapra hazugsággá válnak. Nem találjuk a helyünket, úgy érezzük, valami belülről feszít, kívülről pedig szorít.

 

A rossz közérzet arra az erőfeszítésre utal, amelyet akkor tapasztalunk meg, amikor érintkezésbe kerülünk a „tovább kell menni” ritmus törvényével. Félünk, tele vagyunk kétséggel és kérdéssel. Nehéznek találjuk az új lehetőségeket, melyek ismeretlennek hatnak és inkább taszítanak minket, mint vonzanak. De döntünk, mert valami különös erő hajt, és döntésre késztet minket.

 

Minden új úton nehéz idők is várnak ránk, de ezekre a nehézségekre szükségünk van, mert ezekből tanulunk, ezek visznek minket előrébb. Egy-egy ilyen időben csorba esik a hiúságunkon, büszkeségünkön, de ha közben tudjuk, hogy ezt az utat mi választottunk, ez a mi döntésünk volt, akkor minden értelmet nyer. Megtanuljuk, hogy fontosak vagyunk, mert megtapasztaljuk, hogy hatással vagyunk a világra gondolataink és érzéseink révén.

 

Az ember életének legnagyobb részében érzéseinek, képzeleteinek, gondolatainak rabságában él. Megtapasztaljuk, hogy a tegnapi kulcsok ma már nem nyitnak ki egyetlen ajtót sem, mert megváltozott a zár, a körülmények, és mi magunk is. Általában senki nem tudja, hogy képzeletének rabja, mert nem emlékszik arra a pillanatra, amikor a vágyképet elültette magában, melyek mélyen a tudatalattiból hatnak rá. Így a mai ember legkeservesebb tapasztalata, hogy kívül egészen más zenére táncol, mint amit belül hall.

 

Ahhoz, hogy leépítsük a személyiségünk mély és erős jellemzőit, hogy helyet teremtsünk életünkben a lélek új értékeink, hatalmas lomtalanításra van szükség. Ki kell takarítanunk házunk minden szintjét: a pincétől – a testünk – a lakószinten át – az érzéseink – a padlásig – gondolataink. Nagy tavaszi felújításra, átalakításra van szükségünk, mely teljes jelenlétet és tudatosságot kíván tőlünk. Ez az átalakulás pedig mindenekelőtt a gondolkodási képességünkre vonatkozik.

 

Ez az út az önmegismerés, az önmegvalósítás útja, ami nem megy szembenállás nélkül! Az első szembenállás pedig mi magunk kell, hogy legyünk, hiszen az első nagy konfliktus: a lélek és a személyiség, a lehetőség/feladat és a vágy közötti válságokban, vagyis a döntési válságokban ölt testet.

 

Minden esetre jó tudni, hogy ezen az úton nem vagyunk egyedül. Mellettünk vannak segítőink, támogató energiák vesznek körül, melyek lelkünket hivatottak erősíteni, nem pedig személyiségünket. Az, hogy melyik erősödik, megint csak a mi döntésünkön múlik. Rajtunk áll, melyik útra lépünk: arra, amelyik ismerősen hat és fénylik, vagy amelyik ismeretlen és sötét.

 

Mindez azonban csak addig nehéz, amíg nem tudjuk, hogy mit akarunk és hagyjuk, hogy a sors döntsön helyettünk!

 

A tanulás folyamatát lelassíthatjuk, de el nem kerülhetjük. Az Élet az Út kaland, és aki a megismerés kalandjára nem vállalkozik, az végső soron tudatlan marad. Hát ne tétovázz! Felejtsd el a kifogásokat, és lépj tovább!