Mi az, amit tudhatunk? Az a tudás, amit birtoklunk, mind azon a szűk tartományon belül van, ami keretek között mi élünk. Mivel időről időre mindig ugyanazokat a köröket járjuk, agyunkban is ugyanazon minták vannak, és az így nyert tapasztalatok csak ugyanezen minták ismétlődései, melyek megerősítenek abban, hogy a dolgok úgy vannak, ahogyan tapasztaljuk őket. Amilyen keretek között élünk, amilyen a gondolkodásmódunk, sorsunk, azt fogjuk magunkhoz vonzani. Tehát a mi saját tapasztalati tartományunkon kívül nem is fogunk mással találkozni, vagy ha igen, az felborítja az egész addig felépített rendszerünket.

 

Értelmezni is ezen a rendszeren keresztül fogunk mindent, tehát a gondolkodási, tapasztalati tartományunkon kívüli dolgokat is ebbe a rendszerbe fogjuk beilleszteni, elvéve a szituáció egyediségét, egyszeriségét, megismételhetetlenségét.

Sokszor nem vagyunk képesek nyitottá válni olyan dolgok felé, amelyek kívül esnek saját rendszerünkön. Olyan emberekkel fogunk kapcsolatot létesíteni, akikkel közös sorsunk van, és velük együtt erősítjük meg magunkban és egymásban, hogy a világ ilyen és ilyen.

 

A tudományos racionalitás, a logika, csak korunk emberének körforgásain belül érvényes. Azon felül érvénytelen, legalábbis iszonyatosan szűklátókörűen egyoldalú. Csak a szerencsések találkoznak olyan kivételes személyekkel, akik kívül vannak mindenféle körforgáson, és ők segíthetnek nekünk is kilépni, ha engedjük. Ez a tulajdonképpeni alázat, melyről minden vallás is beszél, azaz feltételezni, hogy a mi gondolati/tapasztalati berögződéseiken túl is van világ, ami végtelen.

 

Nem léteznek csodák? Legfeljebb az életünkben nem léteznek, mert tapasztalati tartományunkon kívül esik, és nem is fogunk vele sosem találkozni, minthogy mindig körforgásainkon belül maradunk. Valami ilyesmit jelent az ind szamszára, melyek az évek múlásával egyre mélyebb és mélyebb véseteket vájnak agytekervényeink közé, egyre jobban belesodródva, mint egy örvénybe, mely a végén elnyel.

 

Pedig kétszer nem léphetünk ugyanabba a folyóba. Csak azt hisszük, hogy ugyanabba a folyóba léptünk, mert mihelyst egy szituációt beillesztünk sémáink közé, el is vettük egyediségét. Így vetítjük rá a jelenre a múltat, melyből építjük a jövőnket, ami nem más, mint múltbéli sémáink ismétlődése. Sőt, félünk az újat elfogadni, mert lehet, hogy szétzúzná eddig, gondosan felépített belső rendszerünket.

 

Mégis mi a megoldás? Lazulj, éld és élvezd az életet ártatlanul, mert ha tudni akarsz, akkor úgy jársz, mint a régi indiai történet szerinti tudós, aki kért Sívától 30.000 évet, hogy tanulhasson. Leélte a 30.000 évet, csak tanulással, kutatgatással töltötte az időt, és amikor meghalt, megkérdezte tőle Síva, hogy megtudta-e, amit akart. Azt felelte, hogy nem, és kért még 30.000 évet, mert úgy érezte, hogy ugyanakkor közelebb jutott. Ezt eljátszotta egy párszor, de sosem volt elég az a rengeteg idő, amit kapott.

 

A végén Síva mutatott egy tűhegyet, és azt mondta: „Ez a te tudásod!”. Ahogy elvette a tűhegyet, mögötte ott volt az egész Himálaja, melyet addig a tű hegyétől nem látott. Ekkor a tudós ledöbbent, lenyűgözte a látvány és a szent hegység monumentalitása. „Mi ez?” – kérdezte a tudós. „Ez a végtelen tudás, melynek sosem juthatsz birtokába, bármennyit is tanulsz, mert végtelen.” – válaszolta Síva. A Himálaját sosem láthatjuk egyben, a maga teljességében, legfeljebb annak részleteit (feltéve, hogy egyáltalán megadatik a lehetőség oda eljutni…értsd jól).

 

Olyan ez, mint elindulni a Föld egyik pontjából, azt körbejárni, majd ugyanoda visszatérni. Csak úgy juthatunk egyik vidékről a másikra, hogy az előzőt elhagyjuk. Összegyűjteni nem tudjuk.

 

Ez volt a bűnbeesés, hogy az Ember feltételezte, hogy megismerheti a világot. Ezért talált ki olyan illúziókat, mint boldogság, halhatatlanság, gazdagság, igazság és ki tudja hány százezer vagy millió éve ezeket az illúziókat kergeti. A lélek tartományában mindezek meglelhetők, de ha a fizikai, anyagi világban keressük, belegabalyodunk a végtelen vágy hálójába, amely egyre jobban rabul ejt, mert legfeljebb azt érezhetjük, hogy „igen, már majdnem elértem”, de sosem fogjuk elérni. A végtelen csak belső világunkban tapasztalható meg, belső béke nyugalom és szeretet formájában. Ekkor a vágyak örökre kialszanak és elérkezik az igaz tudás, mely megfoghatatlan. Az igaz tudás pedig megadja a külső feltételektől független örök boldogságot. De addig is legyenek jó vezetőink a jó gondolatok, a szép szeretete, csak vigyázzunk, mert ez juttat el az igazsághoz. Viszont a tutajt, mely segített átjutni a folyón, ne vigyük tovább a bozótosba, hanem legyünk képesek mindig változni, változtatni. Így legyenek segítőtárul jó, felemelő, tiszta nézetek, élmények, melyek életünk során mellénk szegődnek. Belül keressük a megoldást, ne kívül, és ne nézetekben, hanem végtelen szeretetben, nyitottságban.

Ezért volt Szókratész a legbölcsebb az összes görögök közt, aki tudta, hogy nem tud semmit.